"Ez az az idő, amikor az ég és a föld összeér a sötétségben, a valósággal az álmokkal, a múlt a jelennel s az élet a halállal, amelyeknek nem tudni, hol vannak a határai.
Ez az az idő, amikor összefolyik a mozgás a mozdulatlansággal, a szín a színtelenséggel, a van a ninccsel, a ma a holnappal, a lehető a lehetetlenséggel, és a gondolatok is úgy mozognak, mintha semminek nem lenne sem neve, sem értelme; amikor a magányos ember rádöbben önmagára, csodálatos emberi valóságára, s ugyanakkor arra is, hogy ez a valóság alig valamivel kevesebb vagy valamivel több a semminél."
Múlnak a napok és gondolkodom,
Néha egy könnycsepp folyik az arcomon.
Ülök a csendben és elmélkedem,
Anyám, miért hagytál el engem?
Szívem olyan nagy, hogy mindent odaadnék,
Csak még egyszer hozzád közelebb mehetnék.
De távol vagy tőlem, még akkor is ha látlak,
Ez a távolság, csupa-csupa bánat.
Én is gyermek vagyok, én is megszülettem,
De neked a jó Isten, mást adott helyettem.
Eldobtál engem! Mondd mit tehetek?
Anyám! Miért nem szeretsz engem?
A vagyont többre nézed, ez a te életed!
De hogy tudsz elhagyni egy szomorú gyermeket?
Mind a két kezemmel kapaszkodok érted,
Ne fordulj el kérlek! Szeretlek téged!
Vinném a virágot, jönnek az ünnepek,
Mondd, kinek adjam, ha nincs szeretet?
Eldobom az úton, nincs hova tennem,
Szomorúan megyek, mert nem szeretsz engem.
Talán a jó Isten erőt ad nekem,
És ezt az egészet átvészelem.
De én akkor is a te gyermeked vagyok!
Mert a jó Isten velem volt és egészségben hagyott.